19

Éjforgató azonnal megpördült.

Lehajtott fejjel oldalra fordítottam az UV-fényt, mintha a szerkentyűt tanulmányozva próbálnám kideríteni, hogy működik. Az volt a cél, hogy úgy tűnjön, mintha véletlenül világítanék rá, miközben ügyetlenkedem.

Nem néztem őt. Nem nézhettem őt. Nem tudhattam, a fény megtette-e hatását, de ha igen, és gyanítja, hogy tanúja voltam, akkor végem.

De így is végem.

Idegölő volt nem tudni a fény hatását, de a szerkezet készített felvételt. Elfordultam Éjforgatótól, és fél kézzel benyomkodtam a gombokat az oldalán, mintha működésre bírnám. Másik, remegő kezemmel ezalatt kipattintottam a memória-kártyát, és tenyerembe rejtettem.

Éjforgató még mindig figyelt. Éreztem hátamon a tekintetét. A helyiség elsötétült, az árnyak megnyúltak. Tőlünk kicsit távolabb Diamond javában magyarázta a kezében tartott eszköz használatát. Senki sem vette észre, hogy magamra vontam az Idol figyelmét.

Én is úgy tettem, mintha nem tűnt volna fel, pedig szívem a torkomban dobogott, egyre erősebben. Még szerencsétlenkedtem egy sort a leolvasóval, aztán fölemeltem, mint aki végre-valahára kitalálja, hogy működik. Előreléptem, hüvelykujjamat a falhoz nyomtam, visszaléptem, és megnézegettem, milyen, ha UV-fényt vetítek rá.

Éjforgató nem mozdult. Azon agyalt, mit tegyen. Ha megöl, akkor megvédi magát, ha észrevettem az UV– fény hatását. Megteheti, mondhatja, hogy megsértettem a személyes terét, vagy ferde szemmel néztem rá. A szikrába! Hiszen még ürügyet sem kell keresnie! Elvégre azt tesz, amit akar.

Ez viszont számára is veszélyekkel járhat. Valahányszor váratlanul vagy szeszélyesen csapnak le, elindul a gondolatlavina, hogy vajon a gyengeségüket próbálták-e leplezni. Csatlósai látták, amint kézbe veszem a keresőt, ki tudják következtetni az okot. Ezért, hogy biztosra menjen, Diamondot is el kéne tennie láb alól. És a Biztonságiakat. Talán a saját szolgáit is.

Csorgott rólam a veríték. Iszonyatos volt ott állni. Még csak nem is fordulhattam szembe vele, ő pedig a meggyilkolásomon törte a fejét. Legszívesebben megpördültem, a szemébe néztem, és leköptem volna, mielőtt megöl.

Nyugalom, mondogattam magamnak. Letörölve képemről az elszántságot, odapillantottam, és úgy tettem, mintha csak most venném észre, hogy bámul. Egy tapodtat sem mozdult, a kezét összekulcsolta a háta mögött. A fekete öltöny és a fekete nyakkendő miatt csupa fekete vonal alkotta a sziluettjét. Rezzenéstelen arc, áttetsző bőr. Ami történt, annak nem volt nyoma – már ha egyáltalán történt valami.

Mikor rápillantottam, ijedten kezdtem hátrálni, színlelnem sem kellett a félelmet. Éreztem, amint elsápadok. Elejtettem az ujjlenyomat-leolvasót, és halkan felnyikkantam. A szerkezet elrepedt. Káromkodva hajoltam le érte.

– Mit csinálsz, te ostoba? – sietett oda Diamond. Nem a kütyü érdekelte, sokkal inkább aggódott, hogy valamivel megsértettem Éjforgatót. – Végtelenül sajnálom, nagyuram. Kétbalkezes, de az összes közül még ő volt a legjobb. Tényleg…

Diamond itt elhallgatott, mert az árnyékok egyre nagyobbak lettek, örvényleni kezdtek, és vastag, fekete kötéllé lettek. Ő hátratántorodott, én felegyenesedtem, de a sötétség nem engem fojtott meg, hanem a leesett szerkentyűt emelte föl.

A feketeség tócsába gyűlt a földön, kavargott és bugyogott. Éj forgató fölemelte az indáival, és szenvtelen arccal tanulmányozta. Felénk pillantott. Még nagyobb sötétség terült szét körülöttünk, és körbefonta a szkennert is. Egy reccsenés. Minta száz diót törtek volna fel egyszerre.

Az üzenet világos: ha zavarod köreimet, te is így jársz! Éjforgató ügyesen palástolta az UV-szkennertől való félelmét és elpusztítását egy fenyegetéssel.

– Én. – suttogtam. – Főnök, mi lenne, ha tényleg visszamennék leltárazni, ahogy kérted?

– Rögtön azzal kellett volna kezdened! – dohogott Diamond. – Menj!

Hátat fordítottam, és oldalamhoz szorított kézzel elsiettem; ott rejlett ugyanis a memóriakártya. Szaporáztam, nem törődve azzal, mit gondolnak. Végül már futottam. A dobozok és az árnyékok viszonylagos menedékéhez érve, a földhöz közel ráleltem a falból kivésett alagútra.

Lefékeztem, mély levegőt vettem, és négykézlábra ereszkedve bekúsztam a nyíláson. Átcsusszantam a két méter hosszú acélon, és kibukkantam a másik végén.

Valami karon ragadott, én pedig ösztönösen visszarettentem. Fölnéztem, és már elképzeltem Éjforgató életre hívott árnyait, amint felém nyúlnak, ám megnyugodva láttam az ismerős arcot.

– Pszt! – súgta Abraham a karomat szorítva. – A nyomodban vannak?

– Nem hiszem – suttogtam.

– Hol a puskám?

– Ööö… eladtam az Idolnak.

Abraham összeráncolta a homlokát, aztán félrevont az alagút egyik oldalára, ahol Megan az én puskámmal fedezett minket. Abszolút profin, ajkát összeszorítva fürkészte a közeli alagutakat. Fényt csak a Megan és Abraham vállára szíjazott mobilok adtak.

Abraham bólintott, és szótlanul menekültünk lefelé az alagutakon. A katakombák következő elágazásánál Megan kivette a tokjából az egyik kézifegyvert, és odahajította a puskámat Abrahamnek, pedig én nyújtottam ki érte a kezemet. Bólintott a férfinak, aztán feladatához hűen előresietett az acélfolyosókon.

Sokáig mentünk így, szótlanul. Eddig is totál elvesztettem a tájékozódási képességemet, és annyiszor elkanyarodtunk, hogy már azt sem tudtam, merre vannak a felső utcák.

– Oké. – Abraham leállt, és visszahívta Megant. – Szusszanjunk egy kicsit, és győződjünk meg róla, nem követnek-e. – Leült az alagút kiszögellésébe, ahonnan láthatta a mögöttünk elterülő részt és a nyomunkba eredőket. Inkább arra a karjára támaszkodott, amelyik oldalán nem kapott golyót.

Mellékuporodtam, Megan is.

– Váratlan lépésre szántad el magad odafent, David – kezdte Abraham nyugodtan.

– Nem volt időm gondolkodni. Megneszelték az ásást.

– Igaz, igaz. Utána Diamond még javasolta is, hogy menj, és te mégis maradtál?

– Akkor hát. hallottátok?

– Nem kérdezném, ha nem hallottam volna. – Elnézett az alagútba.

A lányra pillantottam, aki hűvösen végigmért:

– Amatőr!

Előhalásztam a zsebemből a memóriakártyát. Abraham kétkedve nézte. Ezek szerint nem látták, mit műveltem Éjforgatóval. Beletettem a mobilomba, és letöltöttem az infót. Három érintéssel később elindult rajta az UV-fényes videó. Abraham odahajolt, és még Megan is elfordította a nyakát, hogy láthassa.

Visszafojtott lélegzettel figyeltem. Abban sem voltam biztos, hogy a sejtésem beigazolódik. Ha igen, nem tudhattam, hogy egyetlen gyors mozdulattal sikerült-e használható felvételt készíteni.

A videofelvételen megjelent a padló, aztán a lencse előtt hadonászó mancsom. Utána Éjforgató! Megdobbant a szívem. Megérintettem a képernyőt, hogy kimerevítse a pillanatot.

– Te ravasz kölyök! – mosolygott Abraham. Éjforgató fél teste ugyanis materializálódva jelent meg a kijelzőn. Nehéz volt kivenni, de ott állt. Az UV-fény előtt nem volt áttetsző. A teste mintha besűrűsödött volna.

Egy újabb képernyőérintéstől az UV-fény elhaladt, amitől Éjforgató ismét testetlenné vált. Mindössze pár másodperces videó, de éppen elég.

– Törvényszéki ujjlenyomat-leolvasó – magyaráztam. – Úgy gondoltam, ez az ideális lehetőség, hogy biztosra tudjunk.

– El sem hiszem, hogy kihasználtad a lehetőséget – súgta Megan –, anélkül, hogy bárkitől engedélyt kértél volna. Mindhármunkat kinyírhattak volna.

– De nem így történt – zárta le a vitát Abraham. Kivette kezemből a kártyát, és különös tisztelettel tanulmányozta. Aztán felnézett, mintha eszébe jutott volna, hogy eredetileg az alagutat akarta szemmel tartani, hátha a nyomunkban vannak. – Ezt el kell juttatnunk a Professzorhoz, méghozzá azonnal. Szép munka!

Indulásra készen felállt, én pedig alig tudtam palástolni az örömömet. Meganhez fordultam, aki ha lehet, még ridegebben és ellenségesebben pillantott rám, mint ezelőtt. Ő is feltápászkodott, és követte a férfit.

Hogy a szikrába lehet lenyűgözni ezt a lányt? Megcsóváltam a fejem, és utánuk siettem.